Amikor elkezdtem írni ezt a sorozatot, tudtam hogy több részes lesz, és azt is, hogy a végét nem is sejthetem. Mostanára alaposan belemásztam a saját csapdámba: az hagyján, hogy a gödiek tőlem várják az információkat, az országos sajtó egy része is az én szövegeimet emeli be vagy hivatkozza le a cikkeiben. Sic itur ad astra (azaz így jutunk a csillagokig) – én meg valahogy olyan alkat vagyok, hogy a választási győzelemtől, meg ettől is olyan lelkiállapotba kerülök, amikor a győzelmi mámort vagy a büszkeséget alig érzem a felelősség nyomasztó súlya alatt.
5-10 következő fejezettéma kavarog a fejemben, és nem tudom eldönteni, mihez nyúljak. Ahhoz, ami két hete nem került sorra az aktuális sokkal lényegesebb történések miatt? Ami a legfrissebb? Ami a legjobban feszít? Meddig mehetek el egyáltalán? Már rég nem vagyok objektív, de méltányos talán még igen. Vagy a 16. fejezettel már túlléptem ezen is? Amikor hangfelvételek szivárognak, hol az alja? Eddig igyekeztem csak olyat írni, amit egyébként nyilvános forrásokból bárki megtudhatott, vagy ha nem (mint a kezdetek résznél), nincs benne semmi titkolnivaló. Nagyjából ment is, ha valaki néha felhívta a figyelmem egy tévedésre, egy-két szóval javítani tudtam.
Továbbra sem szeretnék sem frakcióülésekről, sem az egyes képviselőtársakkal folytatott megbeszélésekről írni, még akkor se, ha sok mindent megvilágítanának. Egyrészt, mert én így emlékszem, más meg talán máshogy, másrészt ezek a beszélgetések beszélgetések voltak. Én sem fogalmazok minden esetben úgy, hogy az nyilvánosságra hozva ne lehetne a lejáratásomra használni. Amikor beszélgetünk, sok minden előkerül – olyasmi is, amit aztán eszünk ágában sincs megvalósítani. Vagy olyan sérelmek, amit elmesélünk bizalmasan, de amúgy nem vernénk nagydobra. Olyan szavakkal illetjük a másikat, amit szélesebb körben sosem tennénk. Mind ilyenek vagyunk, vagy én legalábbis nem ismerek másmilyet.
Azt sem tudom, beszámoljak-e a teszesekkel, Preller Zoltánnal, Balogh Györggyel és Tősér Tiborral folytatott beszélgetésről a 3. fejezet megjelenése után, vagy a Göd Fejlődéséért Alapítvány kuratóriumi üléséről – mindkettőre a tisztázás szándékával hívtak, ezért köszönet nekik, de mégis újabb kétségekkel töltöttek el. Hol a határ?
És meddig tudom ezt csinálni? Ezek a szövegek néha órák alatt születnek meg. Van, hogy a tények ellenőrzése tart soká, van, hogy a megfelelő szavak keresgélése. Tanár vagyok és könyvszerkesztő, nem csak politikus. Hiszek a példa és a szavak erejében, az igazságban, a méltányosságban, a másik fél meghallgatásában, abban, hogy erőszakkal nem lehet javítani a dolgokon és az embereken. És a tisztességben. Nem tudom máshogy csinálni, nem tudom összecsapni. És az én napom is csak 24 óra. Van dolgom képviselőként, van dolgom a családomban, és nemsokára vége a nyárnak, dolgom van az iskolámban is. Szeptembertől ott félállásban folytatom, tehát kicsit kevesebb terhelés, mint az előző tanévben, de mindenképp feladat. És mit csináljak éppen most, fejezzem be és tegyem ki ezt az írást, menjek el a pékségbe kifliért, vagy inkább írjak levelet a DMRV-nek a Sellő utca miatt?
Abbahagyni nem fogom, az biztos. Azért az valószínű, hogy nem lesz minden nap új fejezet. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki kommentben, üzenetben, szóban, bárhogy támogat. És köszönöm mindenkinek, aki helyesbít, kérdez, egyetért vagy vitatkozik, megosztja vagy reagál. Nem gondolom, hogy a gödi összefogás megjavítható, de azt sem, hogy rákos daganat az ellenzéki együttműködésen. Azt viszont gondolom, hogy a párbeszéd akkor is hasznos, ha nincs közös út tovább.
Göd hangja 